A férfi rendkívül vonzó volt. Magas, jóképű, és mindig körüllengte valami nemes titokzatosság. Keveset beszélt, de nagyon szép volt a mosolya. Sofőrként dolgozott a cégnél, ahol Anna könyvelő volt. Jelleme tökéletesen passzolt a bizalmi álláshoz. Soha nem fecsegett arról, hová küldte a Főnök, mit kellett elintéznie vagy hogy ki kivel kavar – pedig minden titkok tudója volt.

Anna még csak 26 éves ekkor, de már elvált nő, és egy hároméves kisfiú anyukája. A férje volt az első szerelme, az első szeretője, és már egy éve a nagy hiány az életében. Nem gondolta, hogy neki valaha még tetszeni fog valaki, de a sármos sofőr (nevezzük Gábornak) mégis megmozgatott benne valamit.

Annyit tudott róla, hogy van egy élettársa, aki idősebb a férfinál, és nagyon kötődnek egymáshoz. Ez tetszett is Annának, talán azért, mert az ő férje bezzeg nem kötődött hozzá…

Azt is tudta, hogy Gábor vidéki fiú, mert a kollégák a céges bulikon mindig azzal cukkolták, hogy “Na, te is úgy kerültél Pestre, hogy elaludtál a vonaton!”

És Anna látta maga előtt, hogy a férfi angyalarca a vonat kissé párás és nedves ablakához nyomódik. Hallotta az egyenletes szuszogást, és látta maga előtt a Keletibe megérkező férfi csodálkozását: “Na, hát ez már Mátészalka?!”

Mindig jót nevetett magában ezen az ócska viccen.

Katinak, a főnökasszonyának tűnt fel, hogy Gábor szemet vetett Annára. Amint szóvá tette, Anna elpirult, hevesebben dobogott a szíve, és csak remélte, hogy igaz: tetszik Gábornak.

Egy évig nem történt semmi. Pirulva összekapaszkodó tekintetek, és egyszer egy véletlen kézsimítás tartotta ébren az álmot Annában. De tudta, hogy ez már szerelem, és azt is, hogy viszont szeretik, csak arról nem volt fogalma sem, hová vezet mindez.

Tél volt, február, amikor a cégtől vagy huszonöten jutalomútra mentek egy osztrák síparadicsomba. A buszt Gábor vezette.

Anna tökéletesen illeszkedve az ilyenkor eluralkodó hangulaton együtt nevetett és énekelt a többiekkel a hat órás utazás alatt.

A motelhez érkezve megkezdődött a csoportosulás: ki kivel fog aludni? Annának nem volt terve erre nézve, gondolta, majd eldönti valaki, neki olyan mindegy. Nézte a hangos társaságot, lába mellett a táskájával, és élvezte a nagypelyhes hóesést. Örökké így tudott volna maradni.

De nem tart örökké egyetlen varázslatos pillanat sem, így az övé is megszakadt. Szerencsére azért, hogy egy még csodálatossabb váltsa fel: Gábor felvette a földről a táskáját, átkarolta a vállát, és elindult vele a motel bejárata felé.

Anna nem mert belegondolni, hogy mi történik. Mereven nézett előre, nem tudott az emberek kikerekedett szemébe nézni. Hagyta, hogy gondoljanak csak amit akarnak, ő most olyan boldog, hogy nem engedi tönkretenni ezt semmivel.

A négy nap milliárdnyi boldog pillanatra hullott szét kettejük kezében. Egy nagy takaró melegében Gábor ölében ült és forralt bort ittak a teraszon. Kacagva szánkóztak, mint a négyévesek, hóangyalt rajzoltak, mint a leggiccsesebb szerelmesfilmekben, nagyokat sétáltak és még nagyobbakat szerelmeskedtek. Mintha az egész évet most akarnák kitölteni élményekkel, amiben csak vágyakoztak egymásra némán…

Ebéd után indultak haza. Gábor a szobájuk ajtajában még egyszer megcsókolta Annát, fogta a táskáikat, és elindult a buszhoz. Nem ölelte át Annát, csak némán ment a hétköznapok felé.

Hétfőn a cégnél nem történt semmi, nem is találkoztak, pedig Anna szíve minden egyes ajtónyitásnál azt jelezte, hogy ez most már Gábor lesz. De sosem ő volt.

Kedden reggel viszont már a kapuban találkoztak. Gábor mosolytalanul köszönt, így Annába is megfagyott a mosoly. Tudta, hogy ezzel vége a történetüknek.

De nem ekkor lett vége, hanem amikor Robi megerőszakolta. Addig még folytatódott ez a furán titkos kapcsolat, hiszen mindenki tudott róla a cégnél, de mégis csak ritka alkalmakkor voltak együtt: a céges kirándulásokon és bulikon.

A következő három évben sosem beszéltek a kapcsolatukról. Anna félt, hogy még azt is elveszíti, amit a 2-3 havonta együtt töltött pár nap alatt kap, és inkább hallgatott. Az együttléteiknek maradéktalanul átadták magukat mindketten, de a hétköznapok pokolian hidegek voltak.

Azon a tavaszon Anna KISZ-titkár helyettes volt, és elintézte, hogy egy lelkes csapat egy héttel a szezonnyitás előtt leutazzon a Balatonra, hogy felkészítse a nyári szezonra a céges üdülőt. Kitakarítanak, kifestenek, helyrehozzák a hintákat meg a kerítést – ez volt a terv. Mindenki hozhatott  magával társat is, Anna a kisfiát vitte. Azt remélte, hogy Gábort is el fogja varázsolni a hatéves kis kölyök, és végre egy szinttel magasabbra léphet a kapcsolatuk.

A csalódása óriási volt, amikor a céges buszra felszálltak: a sofőr nem Gábor volt! Alig bírta visszafolytani a könnyeit…

A kétórás úton összeszedte magát, és eldöntötte, hogy élvezni fogja a többiek társaságát, a munkát, az előrehozott nyaralást, a kisfiával töltött időt, és nem fog azon szomorkodni, ami nincs.

Teltek a napok, és mivel csak Robi (a mostani sofőr) és Anna volt az, aki a szerelme nélkül érkezett, sok időt töltöttek együtt. Hekket ettek, papírsárkányt eregettek, kirándultak Tihanyba, padokat festettek és nagyon sokat nevettek. Annába sokszor belenyilalt, hogy mindezt jó lett volna Gáborral megélni, de nem engedte, hogy a szomorúság tönkretegye neki és a fiának az élményeket.

A péntek nagyon fárasztóra sikeredett, a kisfia este nyolckor bezuhant az ágyba. Anna megvárta, hogy mélyen elaludjon, és elment zuhanyozni. A többiek az üdülő társalgójában gyűltek össze táncolni, iszogatni, és megbeszélte a kisfiával, hogy ő is velük tart. Ha felébredne, csak sétáljon le hozzájuk.

A tusolóból egy magára tekert törülközőben jött ki, és vetett még egy pillantást az alvó Petire. A gyerek olyan édesen aludt, hogy vágyat érzett kicsit hozzábújni, megölelgetni őt. Ahogy a fia nyakához fúrta az arcát, bőrük eggyé forrt, és már nem is érzett kedvet a bulizáshoz. Éppen be akart bújni a gyerek takarója alá, amikor hallotta, hogy nyílik a szobaajtó. Odafordult, és látta, hogy Robi belép, hallkan becsukja az ajtót, és elindul felé.

Arra számított, hogy megkérdezi, mikor megy le ő is a többiek közé, és tudta, hogy nehéz lesz elmondani, már nincs is kedve, ám nem maradt ideje magyarázkodásra. Robi már ott állt az ágy mellett, és lerántotta róla a félig szétcsúszott törölközőt. Annába belefagyott a sikoly, mozdulni sem mert. Tudta, mi történik. Tudta, hogy tennie kéne valamit. Csak éppen azt nem tudta, mit?

Lázasan kutatott az agya a megoldás után, ám bármi jutott is eszébe, az izmait nem tudta irányítani.

Amikor Robi beléhatolt, akkor már csak arra várt, hogy ez az egész érjen véget, a férfi menjen el, és hagyja őt a kisfia mellett.

Végig ölelte a gyereket, amíg Robi megerőszakolta. Nem tudta, mennyi idő telt el, mikor csukódott ismét halkan a zár, és mikor kezdett világosodni kint. Csak feküdt, némán, könnytelenül és véresen.

Peti ébredezett, ez hozta vissza Annát a jelenbe. Szinte felugrott, kisietett a fürdőszobába és rendbeszedte magát. Tudott mosolyogni a fiára, bár a lelke márványtömbként nyomta a mellkasát.

Lementek reggelizni. Figyelte a többi aszalnál zajló vidám társalgást, próbált Petire kérdéseire is választ adni, és rágás nélkül megenni egy pirítóst. Már majdnem sikerült lenyelnie a harmadik falatot, amikor hátulról valaki a jobb füléhez hajolt, és belesúgta:

– Rohadj meg, te szemét ribanc!

Nem nézett fel. Ismerte a hangot, nagyon is jól ismerte. Nem mozdult, és nem szólt semmit, pedig akkor kellett volna kiabálnia, hogy “nem, Gábor, nem vagyok ribanc, az az állat megerőszakolt!”

De Anna hallgatott. Nem tudta elmondani, hogy végig ölelte a gyermekét, hogy nem bírta lerúgni magáról a férfit, hogy nem mert kiabálni. Ott ült vele szemben Peti, egy édes és kíváncsi kisgyerek, aki ha mindezt hallja, kérdezett volna, és Anna nem tudott volna válaszolni neki.

Hagyta inkább elveszni ezt a furcsa szerelmet, amikor futni hagyta az erőszaktevőt.

————————————————————————————————————————————–

Ez a történet egy nagyon jó barátnőm története. Régen történt, de azért néhány dolgot megváltoztattam a kérésére – csak így kaptam engedélyt a közlésre.

Ha ennek ellenére bárki magára ismer, akkor szeretném emlékeztetni, hogy mindannyian ugyanabban a lelki szarban tapicskolunk, de ettől még nem minden történetnek vagyunk a főszereplői!